Az én működése

Minden szöveget (gondolatot, vélekedést, kijelentést, értelmezést stb.) egy névhez is kötődő „Én” jegyez. Minden jel arra utal, hogy az írott formában megjelent gondolatok nevesített szerzői gondolataik mellett személyes tudásukat, képességeiket, hitüket, tapasztalataikat is megjelenítik. Az értelmezők oly módon fókuszálják elméjükben megszerzett tudásukat, hogy a művészi formával találkozva, ezt az egybegyűjtött s bizonyos tekintetben véletlenszerű szellemi egyveleget, mint egy prizmán megtörő fényt, Énükön keresztül újra alkotóelemeire bonthassák és „magukból kiszórhassák”. A művel való találkozás azért nem ölti párbeszéd formáját, mert a puszta forma egy a ráirányított szellemet visszatükröző felület. A mű az értelmező személy képességeit visszaveri kibocsátójára. A műalkotás ugyanis kétségtelenül egyfajta tükör: a műre pillantó Én szellemi és érzéki tükre. Nem a rajta kívüli objektív világ verődik vissza benne, hanem azé, aki a műre tekintve a műből világot állít fel. Egy művészi kép világa értelmezőjének elméjében válik valóban világgá, minthogy egy képnek nem lehet világa, s a forma bekeretezése csak a világalkotásra való felszólításként értelmezhető. Az egyed saját „szellemének” visszaverődését éppen úgy a mű minőségeként értelmezi, ahogyan a hétköznapokban is a dolgokkal való foglalatosság során értelmet tulajdonít az egyes tárgyaknak, jelenségeknek, holott valójában azokban saját értelmét látja viszont.

A művészet tudományos igényű „befogadása”¹⁸ tehát sokkal inkább tűnik egy skizofrén helyzetnek, egy monodrámának, belső vívódásnak, semmint két eltérő horizont összeolvadásának, amely csak valóságos személyek közötti közvetlen párbeszédek esetében lehetséges, s akkor sem tudjuk, mi is tulajdonképpen az, ami ebben a „horizont-összeolvadásban” összeolvadt. Ugyanakkor e találkozásban az észlelő-értelmező „Én” nem azonosítható minden további nélkül a reflektáló egyed pszichéjével. Főleg nem e psziché öntudatlan mélyrétegeivel, ahogyan a mű sem azonos azzal az alkotással, aminek látja és gondolja befogadója (és más befogadók), vagyis egy „tőle független művészi (és egyéb) tartalmat hordozó objektummal”. Az Én-tudatban ugyanis az önreflexió demonstratív módon szembekerül eredetével. Ahogyan valaki egy művet észlel és értelmez, az nem más, mint egy társadalmi elvárásnak, hogy úgy mondjam, konvenciónak való megfelelés, valamint annak a tapasztalatnak, hagyománynak, tudásnak és ismeretnek az érvényre juttatása, amelyre „befogadóként” szert tett, s amely által benne és általa mások szólalnak meg.¹⁹ Az elvárásnak való engedés az Énben fellelhető mások megszólalását lehetővé tevő cselekvés. Az Én-tudat előfeltételezi mások létezését, s ezzel mások tudatát is, amellyel számol, s amelyhez magát méri.²⁰ Ellenben (reménytelenül) igyekszik kizárni magából azon tudatelőtti, tudatalatti vagy tudattalan pszichés folyamatokat (pszichéje mélyrétegeit), amelyek éppen működésük sajátossága folytán közvetlenül nem válhatnak az Én-tudat önfeltáró, önmagáról tudó részévé. Ami rejtve van, rejtve is (kell hogy) marad(jon). Az Én-tudat viszont az öntudat önreflexiója, egyfajta önmagától eltávolodó gondolkodásmód, igazi explicit tudás, noéma.

Amikor valaki megtanul a képből „értelmet kiolvasni” (a képbe tartalmakat belegondolni, belevetíteni), ezt kizárólag mások tudásának és látásának az elsajátításával képes megtenni.²¹ Lényegében minden szavunkat, minden kifejezésünket és általunk használt értelem- vagy gondolategységet, melyre életünk során szert tettünk, másoktól vettünk át, másoktól tanultunk meg, mások hagyományozták ránk, mások verték a fejünkbe, vagy láttatták és értették meg velünk. Bármennyire is öntudatromboló, világunk nagyrészt mások világából szerveződik meg; ezért lehet másokkal közös világunk egyáltalán világ mint olyan. Elsősorban a szüleinktől, az iskolában, a könyvekből, a képtárakban, a kutatóintézetekben, a filmszínházakban s mind gyakrabban a világhálón (Weben) tallózva sajátítjuk el tudásunkat. Ennek a tudásnak a nagyobbik részére úgy teszünk szert, hogy beszél(get)ünk, vagy egymásra utaló, egymást kiegészítő és egymásra épülő szövegeket olvasunk (amelyeknek a szerzőivel többnyire sohasem találkozunk). Mások tudása és e tudások kánonná válása (általános elterjedése és a társadalomban való elfogadása) jelenti azt a széles szellemi alapot is, amely engem Énként összeállni kényszerít, másoktól megkülönböztethetővé tesz, a „mások bennem létét” felismerő öntudatomban keletkezve-elmúlva Én-létemben megtart, s amely egyben a kultúrát, a kort és a jelent, vagyis a jelenben létező egyes Éneket megalkotó múltat is reprezentálja. Minden öntudattal rendelkező személy az idő és a hely által röghöz kötött. A múltbeli mások jelenként munkálnak bennünk, szellemként élve túl fizikai létüket egy hosszabban fennálló, fokozatosan szétoszló, nyelvileg terjedő és fenntartott létmódban. Némileg mégiscsak tartósabb „forma” ez, mint az egyéni emlékezet képei, amelyek átadhatatlanok, s gyakran hamarább múlnak ki, mint mi, de semmiképpen sem élnek túl bennünket.

Az Én egysége – minthogy folyamatosan változó konstrukció eredménye és összetételében eleve heterogén – látszólagos. Az önmagáról tudó Én egy biológiailag és társadalmilag meghatározott helyként a nyelv segítségével sűríti egybe, konkretizálja és demonstrálja a szellemi létmód átadható szegmentumait, ami által egy formális egység valóban létrejön. De ki merészelné azt állítani, hogy minden gondolata és cselekedete harmonizál az összes többivel, hogy hite ellentmondásoktól mentes, hogy Énjének minden eszméje és gondolata hibátlanul illeszkedik bele abba a „szerkezetbe”, amely őt (az önmaga számára mindig csak Énként adottat) a szellemi létmód szintjén – akár önmaga, akár mások előtt – jellemzi? A hely, ahová állítva lettünk, determinálja azt a sok nem-ént, akikből összegyúródtunk. Géneinket örököltük, s talán éppen ezek a legfőbb bizonyítékai a nem-ének Énként való működésének.

Szellemünket jelentő Én-tudatunk tehát egyáltalán nem olyan egységes és egyöntetű, mint egy organizmus, amelynek működése minden apró részletében összehangolt. Minden Én végtelenül eklektikus, és örök – egyben reménytelen – harcban áll önmaga egységéért. Eközben gyakran szinte érzékelhetetlenül alakul, változik, azaz önmagáért folytatott harcát egy folyamatos átalakulásban lévő egységért vívja. Már amennyiben célja valóban önmaga egységbe szervezése, mivel mi magunk is gyakran mondunk le énünk egy részéről kényelemből, kényszerből, egy másik én-szegmentumunk kedvéért. Minden műelemző szövegben fellelhető inkoherencia írója Énjének repedéseit tárja fel. Az Én önazonosságát nem megőrzi, hanem a létezés folyamatában szüntelen aktivitással egy végeérhetetlen folyamatban kiharcolja. Habár folyamatosan Énnek, azaz „önmagunkkal azonosnak érezzük magunkat”, de amikor valamire nem vagyunk képesek válaszolni, amikor általunk nem kívánt szituációba kerülünk, amivel nem tudunk megbirkózni, (vélt) Énünk cserbenhagy bennünket. Az eredmény pedig elzárkózás, önfeladás, lemondás valamiről, ami amúgy sem mi voltunk, mert „kizártuk magunkat önmagunkból”. Elvileg mindez könnyen megy, minthogy az Én végül is nem-én. Habár Énünk alapjai (kifelé mutatott személyiségünket meghatározó pszichikumunk, emberi tulajdonságaink) már igen korán, mintegy két éves korunk körül nagyjából kialakulnak és megszilárdulnak, bizonyos külső hatások (sokkok, élmények, különböző befolyások, életbeli fordulatok, felismerések stb.), ha csak kisebb mértékben is, de később is képesek megváltoztatni karakterünket. Ilyen sokkhatásként (katarzisként) érhet bennünket egy-egy képpel vagy műalkotással való találkozás is. Személyes és közös világunk hasonlóképpen nem egységes, azaz minden ellenkező hiedelem ellenére is a szétszórtság, a párhuzamos, illetve konkurens létszerkezetek kialakulása és mozgása, a megértési módok és nézőpontok sokfélesége, vagyis a kaleidoszkópokra jellemző töredezettség jellemzi, amelyből mindenkinek magának kell a mintát, azaz a világát megformálnia. Csak azért különböztethetünk meg személyiségeket, mert az egyes személyekben megragadható Ének között mély törésvonalak találhatók. Az Én-tudat – még ha a puszta öntudat kritikájaként is működik – feltételezi e töréseket²², s megerősödése csak növeli a másik Éntől való távolságát.

Az Ént alkotó tudati elemek eklektikussága a társadalmilag adott véletlenek és adottságok keverékeként alakul ki. Minthogy az Én öntudatként születik meg, annak ellenére, hogy önmaga másokkal közös voltában teljesedik ki, nem lehet önmaga megfigyelője, legfeljebb önmaga utólagos értelmezője, reflexiója nárcisztikus önreflexiója, Heller Ágnes értelmezésében kettős karakterű, azaz tudatosított önmagáról való visszaverődés. A „tulajdonképpeni értelemben vett Én” – ha ugyan az önértés folytonos változása miatt egyáltalán beszélhetünk ilyenről – ezekből a nem-énekből észrevehetetlenül „jön a világra”, mégpedig önmaga számára meghatározható kezdet nélkül, s a kettő – világ és Én-tudat – nem is választható el egymástól, minthogy a világot sajátomként élem meg. Amikor önmagunktól kérdezünk valamit, a kérdésben megszólított én-szegmentumunk válasza reprezentálja egész Énünket. A művel való találkozásban az Én-szegmentumok, ezek a bennem működő Mások, külön-külön, egyfajta „polifonikus monológban” szólalnak meg. Az újabb Énhez csatlakozó tudatalkotó elemek egyrészt némileg véletlenszerűen épülnek be az Énbe, miközben szinte észrevétlenül válnak a részévé, s formálják át. Gyakran emlékszünk arra, hogy mit hol, s még időnként arra is, hogy kitől tanultuk ezt vagy azt (a gondolatot, technikát stb.). Számon tartjuk, hogy egy adott értelemegységnek, gondolatnak, vélekedésnek, hitnek, állításnak, kifejezésnek stb. ki a szerzője, hogyan s mikor találkoztunk vele s miként vált Énünk részévé. Általában azt is tudjuk, hogy mik a saját tapasztalataink, s mik azok, amiket másoktól vettünk át még abban az életkorban, amelyben öntudatunk kialakulatlan és hiányos volt. Az egyed ön- és Én-tudata tehát, mint láttuk, nagyobbrészt mások tudatának építőköveiből épül fel, ami paradoxonnak tűnik, hiszen logikusan éppenséggel meg kellene akadályozniuk minden idegen, azaz mástól származó elem Énünkbe kerülését, önmagunk Másikká válását. A befogadás mellett ugyanakkor valóban működik Énünket védő elhárító mechanizmusunk is. Ahogyan nem eszünk meg mindent, ami elénk kerül, úgy, ha meg akarjuk őrizni Énünk szuverenitását, társadalmi pozícióját stb., a nyitottság mellett szükségünk van bizonyos zártságra is. Az állati tudással, illetve a személyes érzéki tapasztalattal szemben a kultúra mégis a mások által átadott, társadalmilag már preformált „anyagból”, „szellemi építőkövekből” épül fel. Az Én idegen mozaikokból áll össze mintázattá. Ám e mintázat egyedisége, „formakaraktere” és „megszólalása” teszi érzékelhetővé mások számára az Ént.

Ezzel a gondolatmenetünkkel azonban úgy tűnik, hogy megcáfoltuk kezdő kijelentésünket, amely szerint a műről való beszéd valójában a beszélőről szól, hiszen az Én médiumként működik. Aki bennünk megnevezhető nem-énként szóhoz jut, gyakran még csak nem is élő személy (tudása, gondolata), s ha mégis, nem tud arról, ami általunk szellemével történik. Azonban az egyes „Én-fragmentumoknak”, amelyeket ötleteknek, gondolatoknak, alkotásoknak is nevezünk, nincs saját, személyektől független létmódja. Az objektiválás – amilyen például az írásban való rögzítés vagy a kép és műalkotás előállítása – értelmező olvasás híján néma marad. A személyes tudáson kívüliség ugyanis értelemköztiséget – egy „már nem” és egy „még nem” állapotot – jelent. Mindig valaki tud (valamit), kérdésünk tehát arra irányul, „ki az a valaki”, aki feltehetőleg a maga számára éppen úgy az öntudatában vagy Én-tudatában jelenik meg, ahogyan mi önmagunk számára. Általában azonban sohasem a nyelv segítségével közvetített értelemszegmentumokat, hanem az egész mintázatot keressük. A lényegi kérdések tekintetében ugyanis mindig világok állnak egymással szemben.

Ebben a kontextusban azért nem beszélhetünk párbeszédről, mert mediális szerepünk arra szorítkozik, hogy reprezentáljunk (megismételjünk, példázzunk, alkalmazzunk) bizonyos társadalmilag vagy a szellemi közösségek által legitimált gondolatokat, konstrukciókat, mintázatokat. Azaz mások (a bennünk működő nem-ének) rajtunk keresztül „találkoznak” egy műtárgynak tekintett jelenséggel, amely hasonló társadalmi folyamatok eredményeként jött létre.²³ Ugyanakkor a gondolat (komplexebb formájában: eszme, szellem, nézet stb.) a műtárggyal (a formával) találkozik, s nem a „szerzőjével”, előállítójával. A gondolatot reprezentáló nyelvi értelemegység szellemi képződményként, azaz általános, közösségi tudásként jelenik meg, akár egy vele ellentmondásban lévő másik gondolattal együtt, ami hasonlóképpen jött létre és működik. A személyes érzéki tapasztalattal szemben a megszerzett tudásként, közvetített ismeretként bennünk megbújó másik, még ha tagadásként, elutasítva is, de Énünk részeként válik jelenlévővé. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy e másik²⁴, médiumként használ fel bennünket szellemként való továbbéléséhez, azaz mindig múltbeliként jelenik meg, az Én jelen való létével szemben. De nemcsak a szellemi létezők, hanem a formák is hasonló preformáltsággal rendelkeznek, amin azt értjük, hogy az egyes műformák korábbi művek (mintaképek, modellek, sablonok, ideák) alapján jönnek létre, azokhoz viszonyulnak, s miközben némileg el is térnek az őket megelőzőktől, öröklik azok értelmezésének módját is. Nemcsak a szellemi létmódok, de a forma is már előzetesen megformálásra került, példáz egy általános formálási elvet és gyakorlatot, s az alkotóval együtt a műalkotás befogadójának a tekintete is ezt érzéki tapasztalatként és tudásként tartalmazza.

Minthogy e folyamatban kisebb nagyobb mértékben és eltérő szinten a társadalom minden tagja részt vesz, összefoglaló néven korszaknak vagy korszellemnek,²⁵ egy korszak lelkének, szellemének nevezzük azt, ahogyan a szélesebb értelemben felfogott aktuális jelenben a tudás a gondolkodás sémáiban, a különböző szinteket képviselő hordozóinak (médiumainak) segítségével, a maga sokféleségében fellép. Ez a sokféleség leginkább egy másik rendszerből és egy másik korból szemlélve válik egyneművé, karakteressé és nyelvileg is jól artikulálhatóvá. Egy korszak szelleme, episzteméje a tárgyi és a képi formákat is felhasználja a világ továbbépítésére. A valamely pillanatban véletlenszerűen összeálló, s ellentmondásaiban működő mintázat érvényességét ugyanez az alaktalan, belsőleg széttartó és ezért kontúrozhatatlan, de folyton megformálódásra, öndefinícióra törekvő szellem kérdőjelezi meg és alakítja át, mintha csak egy befejezhetetlen, az egyik oldalon folytonosan felépülő, a másikon viszont ugyanilyen ütemben magát lebonló építmény lenne, amely így halad előre az időben. Bár e szellem elsősorban önmagából meríti új lehetőségeit, azonban nem úgy, hogy korábbi alakzatait, formációit teljességgel kitörli, hanem úgy, hogy azt inaktuálisként megőrzi fokozatosan elhalványuló múlttá, más megközelítésben történetivé váló „szerkezetében”, hogy immár egy másik nyelvi játék, az időbeliség, a történetiség, a múltidézés vagy a hagyomány, illetve a közösségi tudás részét képezhesse. A hermeneutika elsősorban azt bizonyította be, hogy a múlt a jelen tartaléka.

De hol van itt a párbeszéd? A bevett nézet szerint a mű és a néző találkozása tekinthető annak. A műalkotás, az érzéki forma is ugyanazon múltból keletkező formaalkotó világnak és tudásnak a képződménye, mint a szellem. Csak éppen egy másik ágon, a techné (a gyakorlati tudás és eljárás) által előállítottan jelenik meg. Az érzéki forma és az azt értelmező elme találkozása lényegében a múlt két folyamatosan összeszövődő/felbomló szövetszála. Minthogy azonban az érzéki forma túléli korát (azaz szellemi önmagát), egy differenciálódás következik be az új és a korábbi szellem által előállított forma között. Az újabb korszak is előállítja saját formáit, s kialakítja szellemi ideáit, s a régi forma, amely ennek nem felel meg, illetve eredetileg nem az új elvárásoknak kellett megfelelnie, jelenlétével kihívást jelent.²⁶ Minthogy kora elmaradt mögötte, a forma már csak rész, töredék. Az aktuális korszellemnek a nem teljes körű kiépülése, a múlt bizonyos jelenségeivel szembeni „alulmaradása”, vagyis az idő nem egy ütemre történő haladása megértési problémákat okoz. A múltból a jelenbe átkerült „ready-made” kettős szerepben lép fel: egyszerre aktuális és inaktuális. Az új korszak nem formálhat át mindent a maga képére, s nem rombolhatja le teljesen a múlt építményeit és szellemét. Az idő bizonyos területeken feltorlódhat, felgyűrődhet, annak következtében, hogy az aktuális jelen számára kiemelkedő jelentőségűvé válik a múlt valamely területe, eseménye, tárgya.

Az olyan érzéki formát „kiürítő” és „újratöltő” intellektuális játék mellett, mint amilyen az interpretáció, amely azzal hitegeti a szöveg előállítóját és az olvasóját, hogy felfedte az érzéki forma titkát, és ezáltal a szellem szintjén egyenrangúvá vált vele, létezik egy másik, intimebb játékforma is. Ebben a játékmódban a közvetlen érintettségnek, az Ént karakterizáló megéltségnek, az öntudatnak, a belső szerveződésnek, másként kifejezve: „az élmények személyességének” és az egyén életébe való beleszövődésének, valamint a szubjektum, vagy az öntudatos és a másikról is tudó Én önmaga kontinuitására való emlékezésének, az „önmagába való belevetettségének” nagyobb a szerepe. A hagyományos esztétikai megértés a művel való találkozásra redukálja a művészet befogadását. Amiről viszont mi beszélünk, abban nem kizárólag a műalkotás észlelése hozza meg a személyes érintettséget, minthogy arra a szubjektum inkább az élet hétköznapi folyásában talál rá. A műre való visszagondolásnak, valamint az emlékezet öntudatának, azaz a felidézésnek legalább akkora a jelentősége, mint az érzéki találkozásnak, minthogy benne él tovább a mű – immár szellemi létezőként, az emlékezet élményeként, leválva saját érzéki létéről.

A műalkotás abban a tekintetben nem élményszerű, hogy tudatosan kerestük a kapcsolatot vele. Az igazi élményre nem számítunk, mert váratlanul jön. Az „aha-élmény” viszont belső folyamat, s önmagunk egy lehetőségének a felismerését jelenti, egy rajtunk kívüli forma, jelenség felidézésekor. A korábban látott alkotás hirtelen más fényben tűnik fel bennünk, és úgy érezzük, hogy most „került a helyére”, azaz „felismertük jelentőségét”. Ilyen belső élményben akkor van részünk, amikor egy alkotás „nem hagy nyugodni” bennünket. Amikor egy bennünket izgalomban tartó formára lelünk, az feladatot jelent elménknek, szellemi szórakozást, játékot. Ezzel pedig azt is állítjuk, hogy az „esztétikai ítéletalkotás” nem az egyetlen és kizárólagos szempontunk, s a mű bennünk léte nem is kizárólag a műalkotásokkal való találkozásunkban valósul meg. Minden új érzéki jelenség korábbiakhoz, más élményekhez, hatásokhoz és befogadásokhoz kötődik, hogy úgy mondjam, közöttük keresi meg a maga helyét. A megértés akár egy elhúzódó folyamat is lehet, amelyet alig veszünk észre, s amelyben korábbi megértéseink is részt vesznek. Az alkotás illeszkedése a befogadói elmébe tehát nem kizárólag egyszeri lökés vagy aktus eredménye – bár ennek a jelentősége tagadhatatlan – s ezt senki sem tudja jobban, mint éppen az, aki a művek értelmezésével feladatszerűen foglalkozik.

Magam tehát egy ilyen senki más által át nem élt személyes viszonyra való emlékezéssel szeretném megalapozni a Jovánovicsra vonatkozó mondandómat. Egyben kimondjuk azt is, hogy ebben a játékban (jelentéstulajdonításban és textualizálásban) nincs végső igazság, vagy egyetlen megismerési és megértési mód. Csak a műformára fókuszálás eseménye figyelhető meg általános, minden befogadóra jellemző cselekedetként, de ahogyan az Én előbb önmaga számára értelmezi, jelentősíti, majd helyezi rendszerbe és társadalmasítja a művészi formát,²⁷ láthatatlan marad. A formára tapadó figyelem mindig újratermelődik új helyen, új módon, egy másik Én által, a korábbiak pedig lassan eloszlanak, elhalnak, elfelejtődnek, illetve beépülnek az egyedek tudatának mélyrétegeibe. A következő generációk ugyan túllépnek a korábbiakon, de az elődök tapasztalatát, látásmódját (legalábbis részben) a szavak segítségével hagyományként mégiscsak megöröklik. Ám ha nem lenne lehetőség a nyelvileg generált tartalom megújítására, a „pohár újratöltésére”, érdektelenségbe fulladnának a korábbi képalkotások, s ezzel elveszítenék értéküket is. A sok mindenben vallásos hitre emlékeztető esztétika tehát abban a tudományokra hasonlít, hogy mióta nincsenek követhető remekművek, azóta maga sincs a tudás birtokában. Feladata ugyanis immár nem az „igazság” kimondása, hanem annak folytonos keresése, megújítása, felülvizsgálata. Ezért nincs győztese és nincs vesztese sem az érzéki forma tartalmáért folytatott küzdelemnek.

Jegyzetek:

¹⁸ A „befogadás” fogalma megkerüli azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is történik akkor, amikor valaki szembekerül egy műalkotással. A mű érzékelését és észlelését nevezhetjük befogadásnak, de ez annyira általános kifejezés, hogy nem jelzi, hogy itt műélvezetről, kulturális tevékenységről, egy speciális látványegység feldolgozásáról, vagy valami másról van szó. Ráadásul nem tartalmazza azt az értelmező folyamatot sem, amelyben értelmet, illetve tartalmat tulajdonítunk a műalkotásként kezelt érzéki jelenségnek. Ez a művészet és a feltételezett néző viszonyának tisztázatlanságából származik, mivel az elméleti munkák eltérő válaszokat adnak arra vonatkozólag, hogy milyennek kell lennie a művészethez való autentikus hozzáállásnak. Ha ez a viszony maga is változik, fel kell tennünk a kérdést, mi mozgatja, azaz miért kell a művészetet az egyes korokban másként megérteni, s miért beszélünk ugyanarról a jelenségről, ha egyszer a jelenség is és megértésének módja is folytonosan változáson megy át.

¹⁹ Belső hangunkat, amely eredetileg „mások visszhangjaként” szólal meg bennünk, sohasem tévesztjük össze mások beszédhangjával, mégsem tudjuk, milyen a hangszíne, szóképzése, artikulációja. Ez a hang minden bennünk lévő gondolatot megszólaltat, függetlenül attól, kié volt eredetileg. Lecserélése konkrét hangemlékre csak akkor lehetséges, ha tudjuk, kit akarunk megszólaltatni bensőnkben.

²⁰ Platón megemlíti, hogy a gondolkodás a párbeszéd mintájára, belső beszélgetésként megy végbe, ami annak a bizonyítéka, hogy a néma „művel való párbeszéd” gondolatát fel kell váltani a belső párbeszéddel. Így írt erről Platón a Theaitétoszban: „Nekem úgy rémlik ugyanis, hogy amikor gondolkodik a lélek, nem tesz egyebet, mint beszélget, önmagát kérdezgeti és felelget rá, s vagy kimond vagy nem mond ki valamit. […] Éppen ezért nevezem én beszélésnek a véleményalkotást, a véleményt pedig kimondott beszédnek, csakhogy olyannak, melyet nem máshoz és nem hanggal, de némán, önmagához intéz a lélek.” Platón: Theaitétosz 190 a (Trans. Kárpáty Csilla). In: Platón összes művei II. Budapest, 1984.

²¹ Vajon mi más az idézet, az utalás, a lábjegyzetelés, mint annak igazolása, hogy mások mit gondoltak, mit mondtak, s Én ezt miként sajátítottam el és ki, s alkalmazom immár „önmagamként”, azaz tudásként, értésként? A szövegek tekintetében az Én mindig az idézeteken, ismereteken, tudásokon túl helyezkedik el, ott, ahol az idézetek összeérnek és elrendeződnek, mátrixot alkotnak. Bár ez még mindig csak az Én kiteljesedésének az ígérete.

²² A nem-ének Énné válása a XX. századra kétségtelenül az avantgárd művészeti mozgalmak egyik fő szimbolikus eszközének, a montázstechnikának a mintaképévé vált, elsősorban a vizuális képalkotó eljárások, a film és az állóképek terén, de az irodalomra is hatással volt. A montázstudat azonban már nem áll össze olyan egyértelműen világgá, mint a korábbi tudat, amely még képes volt valódi egységgé szervezni magát. Korunk montázstudata a sok új információt nem képes „megemészteni”, azaz rendszerezni, s ennek következtében az egyének világa töredezett, széttartó, viszonylagos és inkoherens marad, még abban az esetben is, ha létezik egy „magja”, ami világként még működőképes.

²³ Már egy kiállítás megtekintése is legitimációt jelent, de az azokat tematizáló szövegek (értékelő ítéletek, kritikák, tanulmányok stb.) a legitimáció kiemelt területeként működnek.

²⁴ Minél általánosabb érvényű azonban egy tudáscsoport, annál inkább belevész az ismeretlenbe annak eredete. Ha egy olyan korszak termékéről van szó, amelyben a személyiség mellékes volt, vagy nem lévén egyetlen szerzője az adott gondolatnak, szellemi formának, a mítoszok vették át szerepét, akkor a dolog önmagát közösségi tudásként jeleníti meg.

²⁵ Ez (is) a nyelv időt megtörő, egységekre osztó működését jelzi, hiszen hogyan tudná a nyelvi gondolkodás megragadni az időben kiterjedő jelenségeket, ha nem jelölné ki a dolgok és jelenségek kezdetét és a végét?

²⁶ Könnyen keletkezik az a látszat, hogy a múltban létrehozott forma azért nem felel meg az újabb elvárásoknak, mert tartalmában mást hordoz. A forma korábbi értékelése és tartalma nem „vész ki” (nem felejtődik el) azonnal. Az emlékezés fenntartja és deformálja a korábbi kor gondolkodását, vélekedését önmagáról, csak éppen torzítva, más színben feltüntetve, mint eredetileg volt. A forma determináltsága, hogy nem lehet akármilyen módon értelmezni, hogy üressége ellenére is bizonyos meghatározottság jellemzi, amely egyfajta érzéki elvárással párosul, megakadályozza anarchikus értelmezését.

²⁷ A forma művésziként való felfogása maga is értelmezés. Egy erősen konzervatív, a modernista műalkotásokat elvető néző nem tekinti műalkotásnak Jovánovics plasztikáit. A legfontosabb döntések és vélekedések tehát már az értelmezés kifejtése előtt megszületnek. Ebbe az értelmező szöveg nem képes beleszólni. Az ilyen „műértelmező” nem hajlandó egy esztétikai játékba bevonni az olyan formát, amelyet nem ismer el műalkotásként. Ám ennek ellenére előfordul, hogy egy műértelmező szöveg mégis belátásra bír valakit, segítségével esetleg maga is megtanulja „olvasni” az adott jelenségtípust, s így lehetősége nyílik arra, hogy hasonló esztétikai ítéletalkotásokban részt vegyen.